Need for Speed The RUN Teszt

A Call of Duty sikerének egyik folyományaként elterjedté vált az úgynevezett interaktív film fogalma. Ez nem csak az egyre reálisabb grafika miatt értendő, mert a cselekmények linearizációjával, illetve a történetek fordulatosabbá, izgalmasabbá tételével a modern AAA kategóriás címek egyre inkább a mozi élményhez húznak.

Viszont ez maga után vonja a fő eseményszál, ezzel együtt a játékidő lerövidülését is, vagyis amihez régen legalább 10 óra volt szükséges, az ma már 5-6 órás élményre csökkent. Mára ez lett a standard, és ha esetleg egy játék túllépi a fenti megszokott hosszúságot, az már pozitívumnak számít (még ha csak ár/idő arányában is).

Sokáig a Need for Speed sorozat is a hosszabbak közé tartozott, ha az egyjátékos rész kipörgetésének időtartamát vesszük alapul, ám a jelenlegi epizóddal ő is beállt a trendbe. Hogy ez jó-e vagy sem, arra megpróbálunk a teszt alant elterülő soraiban választ adni. Öveket becsatolni, indulhat a száguldás!

Noha az NFS széria történelméből eddig se hiányoztak a történetek, viszont a The RUN ezt megpróbálja egy új szintre emelni. Vagyis itt nem csak keretet adnak a száguldozáshoz, hanem a fejlesztő Black Box Entertainment egy igazi interaktív autóversenyzős játékot kívánt megalkotni.

A játékban egy Jackson Rourke nevű fiatalembert alakítunk, akit a játék elején tűzpiros Porsche-jában éppen ki akarnak végezni. De segedelmünkkel sikeresen megszökik, majd bájos segítőnknek köszönhetően részt veszünk a The RUN nevű versenyen. Sam Harper állja a nevezési költségeket, “csupán” 90 %-ot kér a 25 millió dollár főnyereményből. Mivel még a maradék is csinos az összeg, ezért hősünk rááll a dologra.

Röviden-tömören ennyi az alapszituáció, és a kampány előrehaladtával nem igen fog változni. Persze időnként átvezető animációkkal is találkozunk, legyen szó Jack nőzési szokásairól, örömmámoráról a volán mögött, vagy a nagy rivális Marcus Blackwall feltűnéseiről. A stílus egyébként erősen hajaz a Tolvajtempó (angolul: Gone In 60 Seconds) című, Nicolas Cage és Angelina Jolie névével fémjelzett filmre, és gyanítom, hogy nem véletlen az egybeesés.

A játékban tehát keresztül kell szelnünk egész Amerikát, San Francisco-tól, Las Vegas-on és Chicago-n át, egészen New York-ig. Emiatt leginkább az előző Hot Pursuit epizód hosszú, egyenes szakaszai lesznek uralkodóak, vagyis itt is kivétel nélkül „juss el A pontból B-be” sprint versenyekkel találkozunk. Se zárt pályás körözés, se drift, se gyorsulás.

Cserébe viszont változatos helyszíneken kocsikázhatunk, a sziklás, sivatagos pályák után erdős utak következnek, időnként betérve egy-egy nagyvárosba is. Noha a nyomvonalak többsége fiktív, viszont mindenhol magán viseli az adott környék jellegzetes látványvilágát. (De csak zárójelben jegyzem meg, hogy időnként mintha újrahasznosítottak volna pályaszakaszokat a HP epizódból.)

Szerencsére nem kell a teljes 3000 mérföldet leautózni, csupán bizonyos szakaszokat kell interaktívan legyűrni. Ez nagy segítség a játékosoknak, hiszen kisebb adagokban a cselekmény sokkal pergőbbé vált, valamint a készítőknek sem kellett lemodellezni a teljes 3000 mérföldnyi utat. Igaz, ennek köszönhetően nincs Free Roam, de talán nem is hiányzik.

A verseny során különféle járgányokba pattanhatunk, amit először természetesen a garázsunkban kell kiválasztani. Összesen 6 lehetőség kínálkozik, ám ebből 3 a limitált kiadást vásárlók kiváltsága. Az alap kiosztás (BMW M3 GTS, Nissan Fairlady 240SX, Ford Shelby-Cobra GT500) már impozáns, és a folytatásban csak javul további kocsikkal. Szerencsére nem szükséges egy autóval végigszáguldani az egész játékot, mert a történetbeli kocsi választós részeken túl, az út mentén fel-feltűnő benzinkutaknál lehet választani a megszerzettek közül.

Egy pálya legtöbbször arról szól, hogy előzzük meg a versenyen éppen előttünk haladó bolyt. Ez vagy egy hagyományos sprint keretében történik, amikor hátulról indulva elsőként kell áthaladnunk a célt jelző csíkon, vagy egy bizonyos idő alatt meg kell előznünk a következő versenyzőt, majd miután mindegyikkel egyenként végeztünk, be kell érni a célba. Természetesen vannak időre menő checkpoint versenyek is, és helyenként a rendőrség meg a gengszterek is beszállnak a buliba, utóbbiak nem átalkodnak lőni se ránk.

Ha már szó esett a checkpointról, érdemes megjegyezni egy másikat is, ami lényegében az akciójátékokban megszokott módon nem kell az egész pályát újrakezdeni, hanem egy adott pontra kerülünk vissza. De hogy ne legyen annyira fenékig tejfel, ezért a készítők limitálták az ilyesfajta újrakezdéseket: minden versenyen adott számú Reset engedélyezett, ha elfogynak, marad az újraindítás. Slusszpoén: teljesítményünk méréseként ezek ugyanúgy számlálódnak a nagy statisztikában, mint az idő meg a megtett táv. (Persze a futamot Restart-olni akárhányszor lehet, és ilyenkor nem számolja a visszahelyezéseket.)

Az autók úttartása egyébként megfelelő, ha nem is szimuláció, de legalább normálisan tapadnak, nem a 2010-es HP borzalmas kifarolós kanyarodását hozták vissza. Ellenben az út szélére kisodródást, frontális ütközést egy kocasofőrrel (a személygépkocsik mellett van busz, kamion meg traktor is) vagy egy út menti oszlopon totálkárosra törést a fenti Reset-tel “jutalmazza” a játékost. Különösen azért nehéz, mert itt a gyengébb fa és fém korlátok nem tartják az úton a kocsit, hegyvidéki pályákon pl. nagyon könnyű a mélybe zuhanni.

Nagy kérdés volt az E3-on prezentált QTE közjátékok mikéntje is, amit több rajongó is ellenszenvvel fogadott.  Jómagam attól tartottam, hogy csak az ottani bemutatón látható lesz az egyetlen, de szerencsére nem így alakult: több is akad a történet folyamán (sőt, rögtön egy ilyennel is indít a kampány), de nem nehéz átvinni őket, illetve a versenyzést se szakítják meg különösebben, inkább csak extraként vannak jelen.

A rendőrök mesterséges intelligenciája hozza a tőle elvárható szintet, bár a CoD hatás itt is erősen rányomta a bélyegét. Gondolok itt a megállításunkra kifaroló járőrökre, ami bár megfelel a realitásnak, viszont pár elbaltázott akció után észrevehető, hogy ezek erősen scriptelve vannak, azaz mindig ugyanott tesznek keresztbe.

Sokan felhozták az egyjátékos rész rövidségét, ami tény: alsó hangon legfeljebb néhány órás kampánynak gyorsan, akár egy délután alatt is a végére juthatunk, a magasabb nehézségi fokozaton történő újrajátszás mellett egyedül az Autolog-os barátaink által fölállított pályarekordok döntögetése nyújthatja a dolgot tovább.

De ha valaki azt hiszi, hogy az új NFS-nek ennyi az egyjátékos élménye, az téved: a szintlépések mellett ugyanis minden egyes új helyszín teljesítésekor megnyílik egy úgynevezett Challenge Series, ami a hagyományos NFS keretek között zajló verseny, az adott világ pályáin, vagyis adott kocsikból válogatva kell versenyezni a gépi intelligenciák ellen. Minden helyszínen öt ilyen pálya található, de a következőt csak a szintidő teljesítése után nyílik meg.

Ennél a játékmódnál medálokat lehet szerezni, mint a HP-ben, csak itt négyféle van: a megszokott arany, ezüst, bronz mellett megjelenik a platina is, mint a legeslegnagyobb kihívást biztosító feladat. Mivel észrevételem szerint ennél a módnál a mesterséges intelligencia kicsivel erősebb a kampánybelinél, ezért a „B küldetések” kimaxolása bizony nem lesz egyszerű feladat. Különösen, hogy az érme csak akkor jár, ha elsőként haladunk át a célvonalon, vagyis hiába gurultunk át platina idővel a célvonalon, ha csak másodikként érünk be.

Ezen felül a játék kiváló multiplayer lehetőséget kínál a játékosoknak, ami szerencsére túlmutat az előd rekorddöntögetős szériáján. Olyannyira, hogy külön játékmód és fejlődési fa jár hozzá, egyben az itt szerzett XP-k is beleszámolódnak az Autolog fejlődési eredményünkbe. Újdonság, hogy akár meglévő versenybe is becsatlakozhatunk, ami, valljuk be, szokatlan egy autós játéktól.

A multiplayer során először kiválasztjuk a nekünk tetsző kocsi osztályt (sport, izomautó, utcai tuningok), majd a pálya szavazás alapján választódik ki. Ezután jön egy szerencsekerék, ami kipörgeti a bónuszt: ez leginkább extra pont az első x befutónak, de lehet akár nitromentes futam is, vagy szerezhetünk egy új járművet is.

Multizni már csak azért is érdemes, mert a választható autók közül sok megszerzése többjátékos feladathoz van kötve. Több mint 50 jármű egyébként 6 osztályba (Tier) van sorolva, és a kínálat időben szélesen válogat a különféle kocsik közül: van itt a klasszikus Ford Mustang 302 Boss-tól kezdve a kocka Audi Quattro 20V-n át a legújabb Porsche 918 RSR-ig bezáróan minden. Sőt, a Playstation 3 tulajdonosok további hét extra kocsit kaptak, mint a Bugatti Veyron 16.4 Super Sport meg a Koeinigsegg Agera R.

A The RUN alatt az EA új üdvöskéje, a Frostbite 2 motor dübörög, ami vegyes teljesítményt nyújt. Egyrészt a kocsik kidolgozása és fényezése gyönyörű, amit a kampány kezdésénél egyből meg is csodálhatunk (közbevetés: van egy olyan sejtésem, hogy a körbejárt Porsche igazából irigységkeltő fricskának szánják a Microsoft felé, akik miatt nem lehet Ferrari az NFS játékokban), sőt, a versenyek alatt, ha csak felületesen is, de szépen törnek.

A főszereplők arcmimikáját is említhetném (mindenkit valódi színészekről mintáztak), vagy a versenyek alatt gyönyörű tájait is, ellenben az átvezető animációknál a környezet kidolgozottsága már hagy némi kívánnivalót maga után. Mentségükre legyen azért, hogy nem ezen volt a fő hangsúly, és a relatív szűk határidő miatt nem baj, ha egy kávézó belseje nem úgy néz ki, mint a Battlefield 3-ban.

Ellenben az audió szekció vegyes képet mutat, mert az elődhöz hasonlóan ismét nem tért vissza az EA Trax funkció, hogy kedvünkre válogathassunk a zenék között. Egyedül egy csuszkán állíthatjuk, hogy a kétféle stílus (hagyományos könnyűzenei válogatás vagy direkt a játékhoz komponált filmzene) közül melyik preferáljuk inkább. Jómagam a játékhoz licencelt muzsikákat nem találtam olyan hihetetlenül kielégítőnek, mint azt a korábbi részekben megszokhattunk, ezért maradtam a hollywood-i irány mellett.

A The RUN forradalmi elvárásokkal indult neki a csatának, viszont bármennyire is látszik a készítők igyekezete, történetszál még egy B kategóriás film szintjét se üti meg. A legnagyobb probléma az, hogy az egész lóg a levegőben: Jack elindul a versenyen, és üldözi a rendőrség meg egy San Francisco-i banda, de a játékban nem derül ki az egész hátteréről semmi (csak az alant is megtekinthető trailerből, de az se sok). Pedig ha készítettek volna pár memoárt vagy némi mélyebb hátteret, sokkal ütősebb lett volna a sztori szál.

Ezen felül a 4-5 féle versenymód variálása is idővel monotonná válik, különösen, hogy a nehézségi fokozatok leginkább a Reset-ek számában jelentkeznek. Persze némi az akció helyenként fellelhető, a készítők pár alkalommal a kreativitást is beledobták, s nem csak a versenyek előtt Sam üzeneteiben: az E3-on is prezentált menekülős szekvencia Chicago-ban, párbaj a kitörő vulkánt szegélyező úton, miközben rád omlik a hegy, vagy az utolsó pálya akcióorgiája felejthetetlen élményt nyújt.

Ezért azt mondom, ha valaki szereti a Need for Speed-et, annak érdemes megvennie az idei részét is, mert mesterkéltsége ellenére van egy hangulata (igaz, nem Most Wanted magasságokig szárnyaló) mert ha a sztori mód rövid is, de multiplayer meg a Challenge Series révén több órányi szórakozást is nyújt. (Érdemes viszont megjegyezni, hogy a játék Wii és 3DS verziója más történettel és főszereplővel operál, még ha a hajsza ugyanaz is.)