Batman: Arkham City Teszt

A Denevérember egyszer már megmentette Gotham városát Joker ámokfutásától, és pontot tett az Arkham Elmegyógyintézet ügyének végére. Batman legnagyobb ellenfelei és a város bűnbandái azonban ismét szervezkedni kezdtek, és ezúttal nem csupán egyetlen épület felett vették át az irányítást, hanem egy egész kerületet tartanak felügyelet alatt.

A Rocksteady játéka 2009-ben úgy érkezett, mint derült égből a villámcsapás: a kritikusok és a játékosok egyaránt elismerően nyilatkoztak róla, és annak ellenére, hogy sokáig csak egy (erősen negatív értelemben vett) szuperhősös játéknak tűnt, végül átütő sikert aratott. Az Arkham Asylum épp ezért nagyon magasra tette a lécet; az új résznek úgy kell felülmúlnia az előd sikereit, hogy a meglepetés ereje már a múlté, a játékosok immár komoly elvárásokat támasztottak a fejlesztők felé. Különös módon az Arkham City még így is képes meglepetést okozni azzal, hogy gyakorlatilag minden téren felülmúlja elődjét, és olyan lehetőségekkel bővíti azt, melyek még a legelvakultabb Batman-gyűlölőt is odaszögezik a képernyő elé.

Feltételezzük, hogy nem minden olvasónk jártas az előző epizód vagy egyáltalán a Batman-képregények univerzumában, így kezdjük az Arkham City sztorijával. 1 évvel járunk azután, hogy Joker csapdát állított az Arkhami Elmegyógyintézetben; a vigyorgós főgonosz az elmúlt időszakot a többi elítélttel együtt rács mögött töltötte. Quincy Sharp, az intézet egykori igazgatója időközben a város polgármesterévé lépett elő, és egy hirtelen ötlettől vezérelve elkerítette Gotham egyik kerületét, hogy az elítélteknek egyfajta „külső börtönt” biztosíthasson, ahol – szigorú megfigyelés alatt – némileg szabadabb körülmények között élhetnek a rabok. A kerület vezetésével Dr. Hugo Strange-et bízza meg a polgármester, ám a dolgok természetesen nem pont a tervek szerint alakulnak; a bűnözők bandákba verődnek, átveszik az irányítást a kerület fölött és valamilyen rejtélyes művelet végrehajtásába kezdenek.

A történet egyrészről nem változott az előző epizódhoz képest, hiszen hasonlóan izgalmas, tele van váratlan fordulatokkal, ismerős arcokkal és akció dús jelenetekkel. Paul Dini (aki több mozifilm és a játék forgatókönyvírója) neve garancia a minőségre, az pedig külön öröm, hogy a játék hű marad az egyes karakterek képregénybeli ábrázolásához is, így a Batman-képregények rendszeres olvasói sem fognak csalódni egyetlen szereplő láttán sem.

Másrészről viszont teljesen eltérő hangulattal bír a történet. Már az első képkockáktól kezdve érezzük azt a bizonytalanságot, ami végigkíséri a játékot – Batman-nek (és ezáltal a játékosnak) sejtése sincs róla, ki állhat a dolgok hátterében a rengeteg főgonosz közül, és mit takar pontosan a rejtélyes terv. Ismét Joker ármánykodásával állunk szemben, vagy ezúttal Kétarc próbál meg az életünkre törni? Esetleg Rébusz az, akiről első ránézésre nem is gondolnánk, hogy árthatna nekünk? Az Arkham Asylum-ban már az első percekben tudtuk, hogy Joker megtalálása rejti a kijutás kulcsát, ezúttal azonban nincs semmilyen fogódzkodónk, az egész város a mi életünkre pályázik.

A pillanat, amikor először magunkra öltjük Batman jelmezét, megmászunk egy épületet, és körülnézünk – egyszerűen brutális. Szemünk elé tárul a lerobbant Arkham City (a bűnözőknek fenntartott kerület) látképe, és hirtelen azt se tudjuk mit csináljunk, merre menjünk először. Sok panasz érte az előző epizód kissé klausztrofóbikus környezetét a sok szűk folyosóval és teremmel, ezúttal azonban megnyílik előttünk az egész kerület: háztetőről-háztetőre röpködhetünk, tornyokat mászhatunk meg, és kedvünk szerint felfedezhetjük a város utcáit. Egyvalamit azonban nem árt észben tartani: Arkham City nem a jó közbiztonságáról híres…

Az utcák hemzsegnek – igen, szó szerint hemzsegnek – a kisebb-nagyobb bűnbandáktól és csoportoktól, így kifejezetten érdemes a háztetőkön közlekedni, ha nem akarunk lépten-nyomon „konfliktusokba” bonyolódni. Persze a háztetőkön se árt vigyázni; bárhol felbukkanhatnak Joker, Kétarc vagy épp Pingvin fegyveres követői, hogy egy váratlan támadással meglepjenek bennünket. A jóval nagyobb, nyitott környezetnek hála egy igen hasznos mozdulattal bővült Batman kelléktára: kis lendületvétel után elrugaszkodhatunk a párkányról, és denevér módjára, a levegőben történő siklással tehetünk meg hatalmas távolságokat. Másik gyakran forgatott segédeszközünk az Arkham Asylum-ban debütált Grapple Gun lesz, mellyel pillanatok alatt felhúzhatjuk magunkat akár a legmagasabb épület tetejére is. Eszközeink használatával Pókembert megszégyenítő gyorsasággal szelhetjük át a várost, és szó szerint nincs olyan hely, ahova ne tudnánk valamilyen módon eljutni.

Arkham City a szó szoros értelmében él. Ideges bérencek strázsálnak az utcákon, helikopterek köröznek a város felett, hogy nyomon követhessék az eseményeket, és rádiónkon keresztül folyamatos tájékoztatást kapunk arról, mik is történnek a környéken. Az előző részben is viszonylag szabadon tevékenykedhettünk, de mégis óriási a kontraszt a két játék közt, ezúttal teljesen más értelmet nyert a „szabadság”. A városrész mérete nyilván nem veheti fel a versenyt egy GTA IV vagy egy Red Dead Redemption kaliberű sandbox játékkal, cserébe viszont bőven kárpótol minket a rengeteg mellékküldetés és felfedeznivaló.

Maga a játékmenet változatlanul egyfajta verekedős-lopakodós hibrid maradt rengeteg apró fejtörővel és feladattal megfűszerezve. Harc során ezúttal is három fő gomb (ütés, visszatámadás és kábítás) segítségével kell ügyeskednünk, és minél hosszabb támadássorozatokat összehozni riválisaink ellen. A kombózás jó dolog, egyrészt mert hihetetlenül jól néz ki, ahogy Batman ellenfélről-ellenfélre ugrálva sorra végez mindenkivel, másrészt pedig mert egyre erősebb támadásokat tesz elérhetővé (és több XP-vel jutalmaz meg minket, de erről majd később).

Látszólag egyszerűnek tűnik a harc, valójában azonban rengeteg lehetőséget rejt magában, ezért még a sokadik összecsapás után is izgatottan várjuk a következő megmérettetést. Folyamatosan érkeznek az újabb ellenféltípusok, melyek mind-mind eltérő megközelítést kívánnak meg: nem mindegy, hogy egy késes őrült vagy egy TITAN méreggel telepumpált behemót áll Batmannel szemben. A lényeg, hogy ráérezzünk a harcrendszer ritmusára, és folyamatosan figyelemmel kísérjük az összes ellenfelet, nehogy kellemetlen meglepetés érjen bennünket valamerről. A játék második felétől már nem ritka, hogy egyszerre 10-15 rosszfiú tör ránk pajzsokkal, késekkel, testpáncélokkal, sokkolókkal és egyéb finomságokkal felvértezve; ilyenkor hiába a rengeteg támadás, könnyen lehet, hogy vért fogunk izzadni a győzelemért.

Hiába Batman menő ruhája és gyors öklei, főhősünk sajnos nincs felruházva a halhatatlanság képességével, így három-négy lövés könnyedén leterítheti őt is. Ilyenkor lép életbe a B-terv, vagyis a lopakodós, csöndes megközelítés és a meglepetés erejének kihasználása. Ez általában az alábbi módon fest: felkapaszkodunk valamilyen magas szoborra vagy vízköpőre, ahonnan belátjuk az egész helyszínt, bekapcsoljuk az ellenfeleket akár falakon át is kijelző Detektív-módot, és szépen nekilátunk a tervezgetésnek. A cél: elválasztani egymástól az ellenfeleket és egyesével levadászni mindenkit.

Ebben lesz segítségünkre Batman kibővült és felújított kelléktára, melyben minden holmi megtalálható, amire csak egy maszkos igazságosztónak szüksége lehet. Az előző részből ismerős lehet a távolról elhajítható Batarang (távirányítású és hanghullámokat kibocsátó kivitelben is bevethető), a robbanó gél vagy például a számítógépek feltörésére használt Cryptographic Sequencer, de új eszközökből sincs hiány: itt van például az elektromos tölteteket lövöldöző puska, a füstgránát, vagy Mr. Freeze fagyasztógránátjai. Előbbivel különböző elektromos szerkezeteket (pl. ajtók, liftek, mágneses gépek) bírhatunk működésre, a füstgránátok bármilyen szorult helyzetből képesek kimenteni bennünket egyetlen gombnyomásra, a fagyasztógránátokkal pedig ellenfeleinket dermeszthetjük meg vagy jeges platformokat hozhatunk létre a vízen.

Főhősünk eszközeit most már joggal nevezhetjük fegyvernek, hiszen a szemtől-szembeni küzdelmek során is bevethetőek. Egy gyors mozdulattal magunkhoz ránthatjuk ellenfelünket a Batclaw használatával, elektromos töltetekkel béníthatjuk le támadóinkat, vagy épp a robbanó gél használatával okozhatunk kellemetlen meglepetést a rosszfiúknak. Az eszközök kombinálva Batman alap támadásaival rengeteg kombinációt eredményeznek: gondoljunk csak bele, az egyik rosszarcút lebénítjuk árammal, a másikat magunkhoz húzzuk és egy elegáns mozdulattal kiütjük, a harmadikat pedig egy lazán elhajított Batarang-gal ártalmatlanítjuk – a rendszer rengeteg lehetőséget rejt magában, és a játék díjazza is a kreativitást extra tapasztalati pont formájában.

A fejlesztők érezhetően törekedtek a megújulásra, arra, hogy ne csak egy újabb rókabőr legyen az Arkham City, hanem egy nagybetűs Folytatás. A változások jól tetten érhetőek például a lopakodás terén is: ezúttal sokkal kevesebb időt fogunk Detektív-módban tölteni, anélkül is el lehet (néhol pedig el kell) boldogulni. Az olyan apróságok, mint például a hő kamerával felszerelt katonák alapjaiban változtatják meg a játékot, így még a veterán Arkham Asylum játékosoknak is új stratégiákat kell kidolgozniuk a túlélés érdekében. Gyakran elég egy elvétett másodperc, és máris borul a gondosan megalkotott tervünk – ilyenkor jön az improvizálás, vagyis az egész eszköztár kétségbeesett bevetése ellenfeleinkkel szemben.

Kalandozásunk során rengeteg gyanús jellel, telefonhívással, rádiós segélykéréssel vagy egyéb mellékküldetésekkel találkozhatunk, melyek gyakran több órás feladatláncokat indítanak el. Igen, az Arkham City fő küldetésszála csak egy apró szelet ahhoz képest, amit a város valójában nyújthat; a megannyi mellékküldetés hosszú órákkal toldja meg az amúgy sem rövid játékidőt. Itt most nem a szokásos, „Ölj meg 25 bűnözőt” típusú töltelékfeladatokra kell gondolni, hanem izgalmas, a főküldetésekhez hasonlóan kidolgozott küldetéseket kaptunk a Batman-univerzum legismertebb főgonoszaival. Nyomozhatunk gyilkosságok után, segíthetünk egykori ellenségünknek, Bane-nek a TITAN konténerek megsemmisítésében, követhetjük az őrült Victor Zsasz nyomait, vagy épp Rébusz (Riddler) felkutatásába kezdhetünk – és ez csak pár a rengeteg lehetőség közül. Emlékeztetőül, ezek „csak” mellékküldetések, melyeket nem kötelező teljesíteni, nélkülük azonban a játéknak csak egy egészen kis részét ismerhetjük meg.

Rébusz már az Arkhami Elmegyógyintézetben is visszatérő szereplő volt, aki bár közvetlenül nem jelent meg egyszer sem a játék során, végig ott tevékenykedett a háttérben. A zöld kalapos úriember ezúttal még kiemeltebb szerepet tölt be a történet során, hiszen városszerte több mint 400 fejtörővel várja a vállalkozó kedvű játékosokat (és szuperhősöket). Ezek az egészen egyszerű, pár másodperces feladványoktól egészen a komoly gondolkodást igénylőekig terjednek, és megoldásukért Rébusz-trófeákkal és tapasztalati pontokkal gazdagodhatunk.

Ha már tapasztalati pontok, akkor ejtsünk pár szót a játék fejlődési rendszeréről is. Itt nem kell semmi komoly RPG-mellékágra gondolni, csak egy apró adalék, hogy minden egyes harc, fejtörő vagy küldetés után XP-t kapunk, elegendő összegyűjtése után pedig szintet léphetünk. Minden szintlépés után tetszőlegesen választhatunk egy fejlesztést, például a páncél megerősítését, valamelyik eszközünk feljavítását (nagyobb hatótávolság / gyorsaság) vagy esetleg egy-egy új támadást, mozdulatot. Nem könnyű a sok-sok fejlesztés közül választani, így érdemes minél több XP-t gyűjteni a gyakori szintlépések érdekében – ha másért nem, hát legalább ezért megéri levadászni Rébusz elrejtett trófeáit.

Prezentáció terén sem lehet igazán belekötni a játékba: bár Arkham City első ránézésre egy szürke, borongós porfészeknek tűnhet, a játék során több arcát is megismerhetjük, így végül egy hihetetlenül kidolgozott helyszínt kaptunk. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy minden szuper gonosz igyekszik a saját képére faragni a várost: Pingvin a múzeumban rendezte be különleges gyűjteményét, Mr. Freeze a fagyos rendőrségen telepedett le, Joker pedig a vasöntöde falait díszítette fel őrült felirataival. Batman és a főgonoszok nagyszerűen néznek ki, az átvezető jelenetek többségére ráillik a „filmszerű” jelző, a harcok pedig kellőképp brutálisak és látványosak. Szinkronszínészek terén Kevin Conroy (Batman) és Mark Hamill (Joker) most is tökéletes teljesítményt nyújtanak, de például Harley Quinn vagy Pingvin hangja is félelmetesen jól el lett találva.

Ha nagyon kötözködni szeretnénk, megemlíthetnénk az irányítást, mely néha kicsit túlságosan is bonyolulttá válik – egy-egy komolyabb harc hevében nem biztos, hogy egyből sikerül kiválasztani a kívánt eszközt és többször előfordulhat, hogy el kell gondolkoznunk azon, melyik gombot is kellene az adott helyzetben megnyomni. Bár nem a technikai részletekhez tartozik, de mivel apró negatívum, ezért itt említjük meg a boss-harcokat is, amik egy kicsit csalódásnak számítanak a sok hangulatos küldetés közt, mivel egyik sem jelent igazán komoly kihívást leszámítva talán Mr. Freeze gondolkodást sem nélkülöző párbaját.

Még hosszú bekezdéseken át zenghetnénk ódákat a játékról, de felesleges. Egyszerűbb, ha a lényegre térünk: a Batman Arkham City egy gyönyörű, kerek egész, tökéletes mintapéldája annak, hogyan kell kinéznie 2011-ben egy tripla-A kategóriás alkotásnak. Hosszú játékidő, változatos küldetések, profin kidolgozott harc- és lopakodási rendszer és egy hatalmas, szabadon bejárható környezet – ennyi lenne a titkos „Év Játéka-recept”, melyre a Rocksteady sikeresen ráhibázott!